Kisebb koromban néhány alapvető, az élet mélyebb rétegeit érintő félelem mellett voltak némileg bagatellizálhatóbb szorongásaim, mint az, hogy mi lesz, ha a férjemnek 18 évesen be kell vonulnia katonának. Nos, ezt azon kívül, hogy már igen korán eltörölték, az sem elhanyagolható, hogy 18 évesen még nem mentem férjhez, de ez akkor természetellenesnek tűnt és amúgy is mindenki rohadt öreg volt, aki már elmúlt minimum tizenöt. Tehát életre hívom a mumust és terápiaszerűen felidézem a kellemetlen perceim okozóit.
Tudni érdemes rólam, hogy rendkívül későn érő típus voltam, ami visszatekintve nem annyira rossz dolog, mint akkor, amikor már mindenkinek van melle, neked még nincsen. Persze nehéz volt felfogni, ha nem a saját szemeddel látod, hogy akár már 20 éves korotokra mennyire elválik az, aki addigra már inkább egy leélt harmincas, te pedig még mindig üde és hamvas vagy. Vagy legalábbis a tényleges korodnak megfelelőbb. A teljes 2000-es éveket általános iskolában töltöttem, egy kisvárosi, külvárosi paneliskolában, ami a pestieknek inkább lehet egy állami iskola harlemben, de azért nem volt annyira vészes a helyzet, viszont annyira remek sem. A lényeg, hogy válogatatlan, környékbeli gyerekek jártak oda, akiknek egy kis csoportja vallotta, hogy tanulni vagy olvasni a világ legbénább dolga, ami miatt mint a spanyol inkvizíció, módszeresen irtottak mindenkit, aki hasonlókra vetemedett, köztük engem is. Nem mondom, egy szemüveges, másodlagos nemi jellegeit tekintve kevésbé fejlett olvasó lány még a béna amerikai filmekben is megvetnivaló szerencsétlenség, aki nem, soha nem lesz _menő_ lány ha kifesti magát a sulidiszkóra. És nem, ebben az országban nincsen prom, a gyökeres megváltozásra az első szeptember 1. van, a gimnáziumban. Tehát adjon reményt, hogy egyszer kijárja az ember az általános iskolát és jobb esetben, továbbtanul.
Trapéznadrág. - Ha nyolc éven át húsz kiló vagy és nincsen széles csípőd, akkor neked nem kellene trapéznadrágot hordanod, maximum a 70-es években, mert akkor felhúzhattad a tüdődig. De a 2000-es évek mételye ezt nem tette lehetővé, sokkal inkább kellett minél lejjebb tuszakolni azt, egyesek (lásd Király Linda Clubsong) odáig is mentek, hogy a cérnatangájukat is áthúzták rajta, hadd legyen az összhatás még leesettebb. Ez azt jelentette, hogy télen gecire fázott a derekad, ha meg leültél, ki volt a bokád. Egyszerűen nem volt kedvem élni, amikor az utólagosan otthon pluszlyukasztott öveimmel a nyeszlett derékméretemre kellett összehúzni a nadrág tetejét,hogy aztán később az öv alatt türemkedjen át a felesleges anyag. Képtelenség volt bármit is belehúzni, a cipzáros felsők pedig természetesen, hogy pont a nadrágig értek le. Undorító volt és fogalmam sincsen, hogyan sikerült a huzatos tantermeket úgy átvészelnem, hogy ne kelljen most életem végéig dialízisre járnom. Lehet én már akkor is kényelmes nyugdíjas voltam, de engem baromira zavart az, hogy kint van a derekam, a hasam vagy adott esetben a vállaim, - következő pont.
Csónaknyakú felsők. - Itt most nem az elegánsan kivágottakról beszélek, hanem arról a hányadékról, ami váll alatt kezdődött az egyik oldalon és a másiknál is ott ért véget. Ami alá, tudjátok, szilikon pántot kellett venni. Mármint nem nekem, hanem a nagylányoknak. Ezek a szerencsésebb esetben sztreccs anyagból készült pólók még strasszokkal is voltak több esetben díszítve a mellrésznél, amúgy meg valami vad tűzpirosban vagy romantikus rózsaszínben voltak kaphatók. Az, hogy megint nem érnek derékig, már nem idézem fel, így is gondolatban már tépkedem is le magamról, de hogy még egyes modelleknél trapézujj volt. Trapézujj, mintha a trapáznadrágtól nem lesz eléggé a viselője ilyen... ilyen alulhangsúlyos. Ilyen lógós, ilyen szedett-vedett, lefolyó, szétfolyó, széjjelfolyó, kiolvadó. És a jóisten irgalmazzon annak, aki e kettőt a hegyes orrú, fekete magassarkú cipővel vette fel.
Spagetti pántos felső. - Újabb felsőtesti rém, közvetlenül az alien után. Ha veszek alá melltartót, kilátszik a pántja. Ha nem veszek alá, olyan nincs. Ha veszek alá, akkor nem szilikonosat, meg az ugyanaz, mint ha vennék alá rendeset. Ja, nem, prosztóbb. Én ezt trikónak hordom telente és minimum egy pulóver takarásában. Ezek tapadósak és amikor én voltam kislány, még szintén nem értek derékig sem. Hát hol van itt az emberség!? Lehet-e, vagyis kényelmes-e egész nap behúzott hassal mászkálni. Hát ember legyen a talpán, aki hiperventilláció nélkül végignyom úgy egy napot, hogy csípőnadrág és ez van rajta. Minek kell születni, hogy az ilyen kényelmes legyen és ne gáz? Mert itt most nem vettem számításba a hasukat kinyomó, muffinhájas egyedeket, akik előszeretettel járnak ilyenben, de hadd ne legyen már ez hivatkozási alap. Szóval kinek? Naomi Campbellnek 91-ben a kifutón másfél kerek percre. Addig bárki bírja levegő nélkül, ha nagyon muszáj.
